Kancsal-tó

A minitúránk elején egy tavat vártunk vízzel. Megérkezvén a környékre nincs víz, de feltünt egy mélyebben fekvő rész. Pont ekkor járt arra egy Ladás fiatal társaság és megkérdeztük őket, hogy víz szokott benne lenni, gondoltuk esőzések idején feltöltődik. A válasz NEM volt. Bár jól gondoltuk régen a csatornán keresztül tényleg feltöltődött a tó.

A "tavat" körbe barangoltuk és talán víz nélkül még különlegesebb. Egy kis infó a tájékoztató tábláról a változatos növényzetről, talajról:

A Kancsal-tó a Duna-Tisza-közi Homokhátság DorozsmaMajsai-homokhát nevű kistájának keleti peremén helyezkedik el. Az egykor itt elterülő szikes tó vize, két a déli csúcsánál érintkező szélbarázda (semlyék) mélyedésében gyűlt össze. A délnyugatabbi szélbarázdát Kancsal-toroknak, míg az északkeletebbit Kancsal-tónak hívják. A tómedence a jégkorszak würm időszakában jött létre az északnyugat-délkelet irányú szelek munkája révén. A Kancsal-tó medréből kifújt homok a mélyedés szélén lepelhomok-hátak és garmadabuckák formájában halmozódott fel.

A Kancsal-tó vizének forrásai a helyben lehulló csapadékon túl, a Dorozsma-Majsai-homokhát csapadékvíz táplálta lokális és regionális magas sótartalmú talajvízáramlások. A tómedret átszelő belvízelvezető csatorna miatt a víz napjainkban már nem áll meg a mélyedésben, ami a növényzet megváltozását idézte elő. A kiszáradt szikes tó medret, a Duna-Tisza közi típusú szolo ncsákos vaksziket, ahol a pozsgás zsázsa (Lepidiurn crazifolium) és a bárányparéj (Camphorosma ossza) dominál, csak a Kancsal-tó nyugati szegletében találunk. Ezek a legsósabb, leglúgosabb és egyben legmelegebb termőhelyek.

Napjainkban a Kancsal-tó legnagyobb természetes, felszíni sófelhalmozódást jelző élőhelyei a Duna-Tisza közi típusú, szoloncsákos méz. pázsitos szikfokok. Domináns faj a szürkészöld levelú, lenge, fehéres szárú és virágú sziki mézpázsit (Puccinellia limosa). Kísérő fajként itt is megjelenik a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium), nyár végén, .ősszel pedig a liláskék színű sziki őszirózsa (Aster tnpolium ssp. pannonicus). Természetesebb Duna-Tisza közi homokhátsági típusú szikes rét a Kancsal-torokban található. Ezt a nyáron rókabarmára szineződö tarackos tippan (Agrostis stoloinfera) és a kora tavasszal virágzó lappangó sás (Carex humilis) alkotja. Jellegzetes védett kísérőfajok itt a kisfészkű aszat (Cirsium braclijcephalum) és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora ssp. pafustris). Az üdébb szikes réteken a sziki szittyó (Juncus gerardi) a fő állományalkotó. A szikes réteken fordul elő a tengerparti kígyófű (Triglochin rnaritimum), a sziki kerep (Lotus glaber), a réti boglárka (Ranunculus acris) és a sziki cickafark (Achilles asplenifolia). A jellegtelen, fajszegény, karcsú perje (Poo angustifolia) és tarackbúza (AgroPyran repens) alkotta szikes rétek a terület kiszáradását, ki- lúgozódását jelzik. Ez látható a Kancsal-tó mézpázsitos szikfokainak peremén és az azt metsző csatorna mentén. A kisfészkű aszat az egykori vályogvető-, anyagnyerő-gödrökben kialakult szikes mocsarakban is előfordul. Ezt az élőhelyet a nád (Phragmites australis) és a zsióka (Bolboschoenus mantimus) alkotja. A Kancsal-tó peremén, a maradékgerincek homoki sztyepprétjeit művelés alá vonták (sr_ántók, sz.6161, gümöles-ősök), a tanyák is itt létesültek. Ennek következtében jobb természetességű állományok csak a Röszke-Mórahalom műút mentén maradtak meg. E csomós ebír (DacMisglomerata), sovány csenkesz (Festuca pseudovina) és szürke káka (Holoschoenus romanus) alkotta állományok jellegzetes kísérő faja a mezei zsálya (Salvia pratensis), a csörgő kakascímer (Rhinanthus rninor) és a tejoltó galaj (Galium verum) , védett növénye pedig a budai imola (Centaurea sadleriana). A homoki szántókon a védett konkoly (Agrostemma githago) is előfordul. A Kancsal-tó egykori sziki madárvilágára ma már csak a bíbic (Vanellus vanellus) emlékeztet. Gyakoribb madárfaj itt a mezei pacsirta (Alauda arvensis), , a gyurgyalag (Merops apiaster), az egerészölyv (Buteo buteo) a barna rétihéja (Circus aeruginosus) és a fehér gólya (Ciconia ciconia). A hüllők közül a fürge gyík (Lacerta agilis) gyakori. Továbbhaladva a túra útvonalán elérjük a Madaras-rétet, ami egyetlen szélbarázdából áll, a semlyék szinte egyedülálló módon megúszta a belvízmentesítést. Típusos Duna-Tisza közi (homokhátsági típusú) szikes rétek uralják, amelyeket döntően a tarackos tippan (Agrostis stoloinfera) és lappangó sás (Carex humilis) alkot. A semlyék peremén a finom lepelhomok- rátelepülésre utaló nádképű csenkeszes (Festuca arandinacea) szikes rétek is megjelennek. Jellegzetes védett fajai e réteknek a kisfészkő aszat (Cirsium brachycephalum) és a mocsári kosbor (Orchis lariflora ssp. polustrW. Mindkét fajnak itt található az egyik legnagyobb röszkei állománya. A sztyeppesedő szikes rétek növénye a sokvirágú habszegfű (Silene mulhflora). Az állatfajok közül a mezei pacsirtát (Alauda arvensis), a gyurgyalagot (Merops apiaster), az egerészölyvet (Buteo buteo) és a fürge gyíkot (Lacerta agilis) érdemes kiemelni.